Habár a vadászat hagyományosan az úri világhoz kapcsolódik, s történelmi távlatokban az embernek először olyan nemesek jutnak eszébe róla, mint a Mikszáth Kálmán által halhatatlanná tett Görgey Pál, Szepes vármegye vicispánja vagy a magyar hősköltészet és katonapolitika kiváló művelője, Zrínyi Miklós bán – hogy az Árpád-házi Imre herceget ne is említsük –, nem hagyta érintetlenül a jobbágyságot és azt a szűk polgári réteget, amely a magyar népművészet letéteményese volt az elmúlt századok során.

Máté György muzeológus, a Néprajzi Múzeum munkatársa kérdésünkre felidézte, hogy a honalapítás előestéjén valószínűleg a vadászat még bárki számára szabadon űzhető mesterség és az élelemszerzés alapformája volt. A letelepülés, a szállásterületek határainak megszilárdulása, majd a jobbágyság függő helyzetbe kerülése mindezt felülírta: az erdő – benne minden kincsével – a király, valamint a nemzetségi arisztokrácia kizárólagos birtokába került, ami azt jelentette, hogy az engedélyük nélkül vadászni többé nem lehetett, az elejtett zsákmány után pedig beszolgáltatási kötelezettség terhelte a népet.

Ennek ellenére tudjuk, hogy a „pór” továbbra sem hagyott fel a zsákmányszerzéssel. A Néprajzi Múzeumban több olyan tárgy is látható, amely kézzelfogható bizonyítékai a népi vadászatnak, de Máté György szerint a nyelvünk a legelevenebb tanú: a kelepce eredetileg vadfogó eszköz, a szorul a hurok jelentését pedig aligha kell magyarázni, akárcsak a lépre csalni kifejezését.

Kevesen tudják, de az ordít, mint a fába szorult féreg szólás a ma aranysakálnak nevezett állat csapdába esését idézi. Az efféle kifejezések rávilágítanak arra, hogy a középkor és az újkor embere előszeretettel alkalmazott csapdákat, hiszen könnyen előállíthatók, egyszersmind praktikusak voltak, ám ezek a mai kor vadászatában már tiltott eszközökként szerepelnek.

Akadt azonban megoldás arra, hogyan helyettesítsék a hadi vagy vadászatra készült fegyvereket, illetve ezeknek jobbágyok – vagy akár városi polgárok számára is – elérhetetlen variánsait. A legegyszerűbb ilyen eszközök közé tartozik a hajítófa – amely valóban csak egy darab fa, mint egy seprűnyél – vagy a nyúldobó bot, amelynek egyik végén fémből készült nehezéket helyeztek el. Említésre méltó továbbá a körmös, azaz a nyéllel ellátott, hegyes, hullámos, dugóhúzószerű kampóban végződő eszköz. Ezzel húzták ki odújukból a rókát és más vadat.

Kedvelt volt a vad tőrbe csalása is: az egyszerűbb – és talán legősibb – módszer a verem és a hurkok használata, de mechanikus szerkezeteket is készítettek. Ilyen volt a számszeríjra emlékeztető íjas csapda, amely a kártevők irtása mellett az apróvad elejtésére ugyancsak alkalmas lehetett.

Amint arra Máté György rámutatott: időnként előfordult, hogy a vadásznak egészen közel kellett kerülnie a zsákmányhoz. Ha a kiszemelt préda vadkacsa volt, e célra tökéletesen megfelelt a sütőtök héja, amelybe lyukakat vágtak, aztán fejükre húzva a maszkot beálltak a tóba, s mikor a zsákmány kellően közel került a vadászhoz, az hurkot dobott rá, vagy egyszerűen csak megragadta a lábainál fogva.

Ami a képi ábrázolásokat illeti, a magyar népművészettől – legyen szó akár a szőttesekről, kerámiáról vagy éppen a csont- és fafaragványokról – a legkevésbé sem idegen a növényi ornamentika és a vad stilizált megjelenítése. Máté György elmondása alapján az egészen primitív alkotásoktól a finoman kimunkált vadászjelenetekig bőséges anyag maradt fent a múltból. Szavaiból az is kiderült, hogy minden kornak megvolt a maga divatja. Egy időben kifejezetten kedvelt volt például A vadász temetése című – cseh és német mintákat követő – jelenetsor, melyben az apróvad vezeti fel a gyászmenetet, farkasok siratják és szarvasok cipelik a felravatalozott vadászt.

A magyar folklórban arányait tekintve nem túl gyakori a téma előfordulása. A hiedelmeink köréből ismert, hogy a mitikus vadász természetfeletti erővel rendelkezik, a népmeséinkben is fel-felbukkan alakja, a népdalgyűjteményeket lapozgatva viszont alig-alig találtunk vadászati témájú dalokat.

 

forrás: mno.hu