Bejelentkezés




elfelejtett jelszó
regisztráció
<< Vissza

Beváltott remények...

Vannak emberek akikkel, és vannak, helyek ahol szívesen töltöm az időmet. Így mikor Miklós barátom felhívott, hogy kimennék-e vele vadászni nem kellett sokat gondolkodnom.

Azonnal igent mondtam.

Megbeszélt időben pontosan érkezik. Ismerem már olyan jól, hogy tudjam, pontosságára mindig számíthatok.

Kifelé menet latolgatjuk az esélyeket, és hogy vajon mennyire lesz kegyes hozzánk Diána. Persze mindketten már a képzeletbeli terítéknél állunk levett kalappal. Ábrándozásomból a beírókönyvhöz való megérkezésünk ránt vissza a valóságba. Itt szembesülök a ténnyel, hogy az egyik, számomra kedves lesen kapok elhelyezést. Ezen a helyen valamikor két süldőt is elengedtem lövés nélkül. Azóta is bánom, de sosem teszek lövést, ha nem érzem biztosnak a helyzetet, vagy saját magamat. És akkor ez így volt, na de majd most…. fogadkozom félhangosan, amit Barátom mosolyogva nyugtáz.

„Egy kalappal!” Búcsúzunk egymástól, és nagy reményekkel elfoglalom leshelyem.

É-D irányú völgy középtáján ülök, melyben hosszában végig egy sűrű bokros-fás mocsaras rész fut. Mögöttem K-re egy még be nem tárcsázott kukoricatarló, szemben Ny-ra egy gabonavetés zöldell. Szemem sarkából érzem, hogy jobbra a távolban valami mozog. Távcsővel figyelem az őz csapatot. Lövésre gondolni se lehet, hiszen vagy hatszáz méterre vannak, és mögöttük a falu kis házacskái fehérlenek. Nem a puskadurranás a legfontosabb, hanem az élmény, mely az alázatos, és tisztelettel való viselkedésünk jutalma. A vad elejtése már a vadászat megkoronázása. Szemben is megjelenik három őz a horizonton. Nyugodtan, békésen legelnek a friss gabonahajtások között. Ezt az idillt töri meg egy dám tarvad csapat átrohanása a vetésen. Nem tudom mire vélni ezt a gyors iramú keresztülfutást. A szél nem lehet az árulóm, így abban bízom hátha vaddisznók riasztották meg őket. Vagy ne adj Isten egy aranysakál.

A Nap odafenn kezdi befejezni mai pályafutását, és lassan alábukik a horizonton. A túloldalon már megjelent az éj sötét leple, mellyel hamarosan betakarja az eget. Éjszakára készülő feketerigók füttyögésétől hangosak a bokrok. Apró kis sercegések adják tudtomra, hogy a pockok is tevékenyek. Valami furcsa nesz jön egész közelről. Óvatosan kinézek, hát láss csodát: egy róka egerészik, majd hogy nem egészen a les alatt. Félhangosan ráköszönök a kis vörösre, aki ettől riadtan ugrik be a közeli kökénybokrok közé. Megharagudhatott, hogy kilestem vacsorázás közben.

A sötétség egyre jobban terpeszkedik szét és lassan minden árnnyá változik.

Jobb oldalon egy dám tehén és egy ünő keresgél a tarlón. A horizont alatt vannak, így még akár… morfondírozok, mikor egyszer csak feltűnik ismét a ravaszdi. Gyönyörűen mutatja az oldalát, melyen a szálkereszt már ott pihen.

Nem hiába ravasz a róka, lövés pillanatában fordul el pont, így a lövedék a tarlóba csapódik. Rafinált, de nem ijedős, így vesztére az ismétlést már helyben maradással jelzi. Már majdnem teljes a sötétség, mikor kimegyek érte és behúzom a leshez. Miki is gratulál, miután a modern technikának hála, sms-ben megérdeklődte a nagy lövöldözés okát.

A világ egy sötét masszává vált. Minden egybeolvad, csak néhol, a felhők között pislákol egy-egy csillag. Távolban a falu fényei, mint apró kis mécsesek világítanak. Ilyenkor az ember hallása nagyon felértékelődik, és nem szelektív, mint olykor-olykor otthon.

Egy lövés hasít bele az est fekete csendjébe. Vadásztársam is Diána kegyeltje lett ma. Gratulációm kifejezését pötyögöm be a telefonba, és hálás vagyok, hogy itt lehetek, és ilyen élményekben részesülhetek. Fülelek folyamatosan. Néha egy-egy távoli kutyaugatás foszlányai jutnak el hozzám, de ezen kívül teljes béke és csend honol a tájon. Még csak fél hat van, de ez így december közepén már teljes feketeség.

A tarlón egyre csak közeledő, apró kis zörgést hallok. Vajon még egy róka, vagy netán egy borz poroszkál? A léptek hallatán nem tűnik túl nagynak, de mikor odavilágítok, meglepődve veszem tudomásul, hogy egy süldő araszol lefelé irányomba. A lámpa fénye nem zavarja, csak komótosan jön szembe. Már olyan negyven méterre van, mikor még mindig nem áll meg, így hát elhatározom… és megcélzom. A találattól felgyorsítva szaporázza, de még mindig a les irányába. Egy második lövéssel végleg átsegítem a túlvilági tarlókra.

Az események hatása alól lassan kikerülve, a fényekből látom, hogy közeledik értem Miki. Meglepődve nyugtázza a süldő elejtését, mivel már a kocsiban ült így nem hallotta a lövéseket. Neki egy szép gím borjút sikerült terítékre hoznia.

Hazafelé elmerengek, hogy az egyik kedvenc lesem hűségesen beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, és ismét esélyt adott szép emlékekkel hazatérni. És természetesen ehhez nagyban hozzájárult Barátom, aki meginvitált.

Üdv a Vadásznak, és béke a vadnak!

 

VG.