Bejelentkezés




elfelejtett jelszó
regisztráció
<< Vissza

Vendégek

Először csak egy tollas apróság jött. Körbenézett – persze felettébb gyanakodva –, majd elreppent. Alig telt bele néhány pillanat, és már ketten voltak. Óvatosan és kellően összehangolva körbeugrálták, az erkély korlátjáról a szárítóra reppentek, majd vissza. Megfontoltan, de rengeteg kíváncsisággal szemlélték, apró, fekete-fehér fejüket érdeklődve forgatták. Majd egyikük hirtelen rárepült, felcsípett valamit, és mint az őszi pára, eltűntek.

Azóta néha már négyen-öten is összejönnek. Kíváncsian körbeugrálják, megkopogtatják, kicsinyke csőrüket élezgetik rajta, néha megcsipkedik, és ha mindezt megunják, akkor fejest ugorva a mélységbe tovatűnnek… Kíváncsian nézegetem őket, visszajáró, reggeli vendégeimet, a sárga mellényes cinegéket.

Alig kel fel a nap, félrehúzom a függönyt és nem mozdulok. Kezemben kávé és vajas kalács, szemeimben a korai ébredés és a késői lefekvés minden nyűge, mégis élvezettel várom őket, és gyönyörködöm az aprócska széncinkék reggeli színjátékában.

Gondoltam, valami magféleséggel is kedveskedek nekik, de erről hamar letettem, mert a többségben lévő, folyamatosan a levegőben cirkáló és igencsak szemtelen galambnépség azonmód elpusztítaná szegény kis cinegék elől az eleséget – a lelkiismeretem, na meg persze a cinkék miatt néhány szalonnabőrkét azért kifüggesztettem a környező fákra.

Azt már megfigyeltem, hogy mindig van köztük egy vezér, egy főkolompos. Amikor landolnak a korláton, akkor ő a legbátrabb, ő az, aki először száll rá. Addig a többiek csak óvatosan és tisztes távolból nézegetik. Majd alapos megfontolásuk azonnal eloszlik, amint a vezérrel nem történik semmi rendkívüli, és ők is birtokba veszik. Azután jön a kopogtatás, csipkedés, csőrköszörülés, majd az elreppenés.

Élelmet keresnek, ami nem csoda, hiszen nemsokára itt a tél, a hideg és az elmúlás, ami cinkeszemmel sem jelent sok jót. Az erősebb megmarad, a gyengébb elbukik. Némi közhellyel élve ez az élet rendje. Ugyanakkor szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy vendégeim a közhelyekről semmit sem tudnak, és nem is érdekli őket. Viszont az életben maradásért dolgozó ősi ösztönről annál többet, és ezért minden porcikájukkal – ahogy tavasszal a fajfenntartás érdekében – a túlélésért küzdenek.

Amit jelen esetben most már az erkélyemen, a szellőztetés céljából kirakott gímszarvastrófeán folyamatosan „művelnek”.

Szegény bika, ha azon az utolsó, fáradt, őszi estén gondolta volna…

Először egy jól irányzott, tiszta lövéssel terítékre hoztam, másodszor – miután lefőzve, már trófea minőségében megérkezett hozzánk – családom nőtagjai (na jó, a fiam is) felhúzott és finnyáskodó orral kitessékelték az erkélyre, mondván, hogy amíg szaga van, ott a helye, harmadszor nagyon finom és ízletes kolbász készül belőle, negyedszer pedig még a kis cinegék „inzultálják”…

Szegény bika, ha gondolta volna…

De a sárga mellényes, kedves kis vendégeimre biztosan nem haragszik, hiszen – némi közhellyel élve – ez az élet rendje.

 

forrás: mno.hu